A férfi  gubbasztott a járdán. Hosszú, őszbe forduló haja gubancosan lengedezett a halvány szellőben. Keretbe foglalta számtalan, mély barázdával szántott arcát. Tekintete rég kifakult már, mint egy ősöreg kályha, melybe évek óta nem gyulladt szikra, nem lobogott láng. Csak hideg és üresség.

Fáradtan rázkódott meg, és halk, reszelős sóhaj hagyta el ajkait. Senki sem hallotta, hátára vette a szél és elsuhant vele. Talán elvitte a sóhajok országába, és a többi mellé tette –töprengett. Felnézett az égre, hátha még elcsípi a szellőt, aki nehéz gondolataival átszőtt lehelletét elcsente ajkairól, de nem látta. Nem látta a bánatát tovasuhanni az égen.

– Bolond vagy – korholta magát félhangosan. – A bánat bennem lakik. Nem tudom kilehelni.

De szeme továbbra is az eget kémlelte.

A nap felfújt korongja vérvörös színnel festette be a hajdan kék eget.

Mindig ez van – suttogtak a fejében a fájdalomtól megzavarodott gondolatai. Egy újabb nap hal el, mikor a felpuffadt, lomha korong lesüllyed a Rákóczi út mocskos, szmogba burkolózó szalagja mögé.

Egy ingerült kézlegyintéssel elhajtotta az örökké panaszkodó hangokat a fejében.

A falba kapaszkodva tápászkodott fel a húgyszagú járdáról.

Ahogy az aluljáró lépcsőjén sántikált lefelé, fülét muzsika hangjai csapták meg. Kellemes énekhang, csengő gitár, pattogó dob, és… és lágyan brümmögő basszus.

Kicserepesedett ajkai mosolyra húzódtak. Arcának izmai, bőrét behálózó ráncai elszoktak ettől a mozdulattól, fájdalmasan engedelmeskedtek a parancsnak. De mosoly lett belőle.

A férfi megállt a zenekar előtt. Fiatal srácok nyűtték hangszereiket, hosszúra hagyott hajukat néha-néha megrázták, széles terpeszbe vágták magukat. Zenéltek.

Az öreg fénytelen szembogara megvillant. Ujjai maguktól indultak el. Kettő-négy-kettő négy, kettő négy – suttogta a szakállába a dob által diktált ütemet, lábfeje hozta a betonon a negyedeket. Keze immár önálló életre kelt. Behunyta szemét, és látta a gitár nyakát. Az egyszerű negyedek közé először huncut nyolcadokat, majd rakoncátlan tizenhatodokat csempészett. Ti-ri-ti-ti-szinkópa-ti-ri-ti-ti. Egy gyors skálával felszaladt a gitár nyakán, majd slapp-elve, oktávokat fogva jött vissza C-re, és…

…és csend. Jeges rémület bizsergette meg tagjait, végigfutott a karján, egészen az utolsó sejtjéig. Rettegve nyitotta ki a szemét.

A zenekar nem játszott. Minden szem rámeredt, és ő elszégyellte magát. Zavartan hümmögve fordított hátat, és menekülni akart. Botladozva indult el, nem is nézte merre.

– Hé! – kiáltott utána valaki. – de nem foglalkozott vele.  Csak akkor állt meg, mikor egy erős szorítás fogta satuba karját.

– Hé! Ne rohanjon!

A férfi lassan megfordult. A basszusgitáros állt mögötte. A két pillantás összeakadt, a kihűlt kemence, és a szikrákat ontó, izzó kályha.

A fiú hátra simította szemébe lógó, izzadt haját. Lassal kibújt basszusgitárja hevederéből, és ünnepélyes mozdulattal akasztotta az öreg nyakába.

A férfi megdermedt, mindössze fejét tudta ijedten megrázni. A fiú barátságos, meleg, barna pillantással bólintott neki.

Nehéz volt a gitár. Nehezebb, mint emlékezett rá. Kétségbeesetten, kegyelemért rimánkodó szemekkel nézett a fiúra de az csak mosolygott, és megint bólintott.

Remegő kezekkel fogta meg a gitár nyakát. A naplementére gondolt, és mélyen, áthatóan megszólalt az F hang.

A fiú bátorítólag megszorította a vállát, majd hátralépett.

F…

Az eget festő korong már nem tűnt felpuffadtnak, és vérszínűnek.

F…

Csak nagyon mélynek, és nagyon szomorúnak.

F..

És halkan, bizonytalanul betöltötték az aluljárót az F-moll hangjai.