December 23-a volt. Gondoltam, ha nem lesz senki, kicsit korábban bezárok. Úgyis mindenki karácsonyra készül, nem jönnek már ilyenkor kocsmába az emberek. Ha mégis betérne valamelyik alkoholista törzsvendégem, hazazavarom, hogy töltse az estét a családjával.

– Még jót is teszek – mosolyogtam elégedetten.

Épp végeztem az asztalok letakarításával, és zártam volna a kasszát, amikor nyílt az ajtó. A jeges decemberi szél besüvített, és végigsöpört az ivón. Egy negyvenes férfi lépett be a helyiségbe. Drága öltönyt viselt, ami most gyűrötten, ziláltan lógott rajta. Ingje félig kitűrve lobogott a huzatban, a nadrágja, térdtől lefelé, csurom sár volt. Lerogyott az első asztalhoz.

Basszus! Szerelmi csalódás. Oda a korai zárásnak! – gondoltam magamban keserűen, és mogorva arccal indultam kiszolgálni.

– Dupla Whisky-t! – adta ki az utasítást egyszerűen.

Már fordultam is meg.

– Bunkó – suttogtam magam elé. –  Minél hamarabb leissza magát, annál hamarabb szabadulok. A duplánál egy kicsivel többet töltöttem. Egy hajtásra lehúzta.

– Még egyet! – harsogta.

Magamban mosolyogva töltöttem. Lehet, hogy mégis hamarabb végzek.

Mikor kivittem a másodikat, lassan rám emelte tekintetét. Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Gyönyörű, tiszta tekintettel nézett rám, amelyből olyan mély bánat sugárzott, amit még nem láttam soha. Pedig aztán nálam mindenféle ember megfordult, és mindenféle történetet végighallgattam már.

Ez nem szerelmi bánat, döbbentem rá.

– Igyon maga is egyet – szólt keserű hangon. – Meghívom.

Magam sem tudom, miért fogadtam el a meghívását, sosem szoktam ilyet tenni. Kitöltöttem a whiskyt, és letelepedtem mellé. Kíváncsi lettem erre az emberre.

Lassan kezdett bele mondókájába. Bámulta a poharát, gépies mozdulatokkal forgatta ujjai között. Már nem itt volt. A távoli múltból szólt a hangja.

– Apám üzletember volt. Céget alapított, és felfuttatta. Nem ismert kegyelmet, ha üzletről volt szó. És máskor sem. Kemény ember volt. Én csodáltam, de féltem is tőle. Soha nem ölelt meg, viszont megtanított mindenre. Én vettem át a cégét, miután szívinfarktusban meghalt egy viharos este otthon, a konyhában.

Keserűen elmosolyodott.

– És a céget megdupláztam. A bevételt háromszorosára növeltem – felnevetett. – Nagyon jól kitanított apám.

Ivott egy kortyot az italából, majd hosszú csend következett. Én is kortyoltam. Láttam, hogy vívódik.

– Karácsonykor mindig nálunk volt a mama – folytatta rekedt hangon. – Messze, egy vidéki kis faluban lakott, év közben sosem volt időnk leutazni hozzá. De karácsonykor mindig nálunk töltött néhány napot. Törékeny öregasszony volt. Alacsony, és a háta hajlott, amitől még kisebbnek tűnt, apám hóna aljáig sem ért. Arcán százezernyi ránc, és a ráncok közt megbújt meleg, barna tekintete és apró, mosolygós szája. Mindig kendőt viselt. Barnát vagy feketét – hangosan felkacagott. – Úristen! Azt sem tudom, milyen volt a haja. Sose láttam. De hosszú, ősznek képzelem. Amit befonva kontyozott a kendője alá.

Kiitta a maradék italát.

– Kérem! Hozna még egyet? És magának is töltsön.

Miközben a pult mögött az poharakkal bajlódtam, figyeltem őt. Fogalmam sem volt, mi lesz a vége, de hirtelen nagyon közel éreztem magam ehhez az emberhez. Visszafelé menet kiakasztottam a „Zárva” táblát az ajtóra.

Letettem az italokat. Összerezzent. Úgy nézett rám, mint aki azt sem tudja hol van, és én ki vagyok. Pár pillanat múlva szomorúan elmosolyodott.

– Elnézést! Elbambultam.

Az ital mellé kitettem egy zacskó ropit is. De ezt már nem is látta. Tekintete ismét a múltba révedt.

– Esténként letérdelt az ágyam mellé. Mesélt. Mesélt mindenféléről: Tündérországról, Pán Péterről, Mátyás királyról, apám gyerekkoráról. Egyszer halkan suttogta nekem:

– Gyere… gyere ide mellém. Térdelj le ide.

És megtanított imádkozni.

Vele olyan egyszerűen ment minden. Hinni tudtam mindenben.

Kortyolt egy nagyot a whiskyből.

Másnap reggel hallottam, hogy apa kiabál vele.

– Ilyen szart ne taníts neki! zengett a hangja. – Mert semmit sem ér. És nem az imától lesz valaki sikeres és boldog. Isten csak tutyimutyikat nevel az emberből.

Ő csak ült vele szemben, csendesen sírdogált, tördelte ujjait. Akkor nagyon megsajnáltam a mamát. És sírtam. Szembeszálltam volna apával, hogy ne bántsa őt, de nem mertem. Bementem a szobámba, és hosszasan tépelődtem. Aztán fogtam egy papírt, és lerajzoltam a mamát.

Egy régi, gyűrött, megsárgult papírlapot vett elő. Kihajtogatta. Egy megfakult gyerekrajz volt, amin egy nagy, kendős arc volt látható, a maga egyszerű, suta módján ábrázolva.

– Ma hoztam le a padlásról. A régi iskolatáskámban volt – mondta, és szeretettel végigsimított a sárgás papíron.

De azután is imádkoztunk sokat. Csak vigyáztunk, hogy apa meg ne lássa.

– Tudod… – mesélte egyszer, fátyolos tekintettel – van ott fent, valahol egy ország. Ahol mindenki boldog, és senki sem sír. És ott laknak azok, akik itt a Földön már meghaltak – megsimogatta a fejem. – Én is oda költözik egyszer, és onnan vigyázok majd rád.

Én, akkor azt mondtam, hogy majd az apukám elvisz repülővel, és meglátogatom.

Másnap a mama meghalt.

Lehúzta az italát. Már szólnia sem kellett, egy egész üveggel hoztam az asztalhoz.

– Apa nagyon sokszor vitt magával az üzleti útjaira. Sokat repültem. És mindig kerestem a felhők között a mama jóságos, kendős arcát. Sosem láttam.

Töltött a whiskyből. Nekem is, bár még volt a poharamban.

– Maga hisz a Mennyországban? – kérdezte hirtelen.

– A magam módján, azt hiszem – dadogtam. Meglepett a kérdésével.

– Én nem. Azután már nem. De ma történt valami.

Ismét lehajtotta az italát, és automatikusan töltött egy újat. Hosszú percekig nem szólalt meg.

– Ma dél körül értem haza. Rövid napom volt – folytatta végül elcsigázottan. – Rövid, ámde annál sikeresebb. Kinyírtam egy konkurens céget. Olyan befektetőt rántottam ki a seggük alól, akik nélkül évekig nem lehetnek versenytársak. Mikor hazaértem, pezsgőt bontottam, és koccintottam a feleségemmel a sikerre. Igazán remek karácsonyi ajándéknak éreztem. Az asszony mosolyogva a nappaliba mutatott. A kisfiam aludt a padlón. Elaludt játék közben. Öt éves. Körülötte zsírkréták és papírlapok. A feje alatt pedig egy rajz. Azon feküdt, mintha párna volna.

Egy összehajtogatott papírlapot vett elő a zsebéből. Kihajtotta. Fekete zsírkrétával egy kendős arcot ábrázolt egyszerű, suta vonalakkal. Az előző rajz ikertestvére. Kivert a hideg veríték.

– Ez… hihetetlen… – nyögtem.

– Minden régi emlék a fejembe villant – kiáltotta úgy, hogy összerezzentem. – Az összes beszélgetés, érzések, de még a szagok is. Minden.

– Utána kimentem a temetőbe – folytatta csendesen. – Letéptem a sírra futott indákat. Évek óta nem járt arra senki. Térdeltem a sárban, és azt éreztem, mennyire hiányzik a mama. Szégyelltem magam. Mert elfelejtettem. A sírra hajtottam fejemet. Éreztem, hogy ott van velem. Nem, nem a föld alatt. Hanem valahonnan fentről, egy láthatatlan országból jött vissza hozzám.

A könnyeit már nem bírta visszatartani. Az asztalra borulva zokogott.

A whisky elfogyott. Mikor felállt, már jóval zárás után voltam. Letett az asztalra egy húszezrest.

– Köszönöm az italt! És azt is, hogy meghallgatott.

Én zavartan mosolyogtam.

– Van családja, gyereke? – kérdezte, vizenyős tekintetét rám emelve.

– Két fiam van – mondtam csendesen.

Bólogatott.

– Az szép. Szeresse őket. Én most hazamegyek, és letérdelek a fiam ágya mellé. És mesélek neki valamit. Még sohasem meséltem neki semmit. Talán arról, hogy van ott fenn egy ország, ami bárkit átölel. És abban az országban lakik egy kendős, ráncos öregasszony, aki az ő dédimamája. És, ha még ébren lesz, megtanítom imádkozni.

Kun Gergely