Hosszú ideje aludta már álmatlan álmát, mikor megérezte a hívást. Nagyon különös, rég nem érzett érzés volt. Valami csalogatni kezdte, először csak halkan, pajkosan, suttogva. Bizsergető és kissé csiklandós élmény volt. Aztán erősödni kezdett. Egyre áthatóbb volt, és ő már nem tudott ellenállni neki. Mint, amikor a mágnes vonzza a vasat, érezte, mennie kell. Nem tiltakozott, elfogadta a hívást, és elindult.

Képek villantak fel előtte: egy arc, egy mosoly, egy csodaszép asszony, hosszú szőke fürtök. Aztán egy másik, egy férfi. Erős és energikus. Halk sóhajt hallott. És csak sodródott, sodródott egyre tovább. Beteljesedett, és a vonzás már nem engedte el. Ő pedig nem ellenkezett. Szerelmes lett abba a mosolyba.

Újabb képek villantak elméjébe. Két ember, akik eggyé váltak az ölelésben. Érezte, hogy az asztrál sík szinte felrobban, vörös és sárga energiák kavarogtak körülötte, lüktettek, fellobbantak, elhaltak, hogy aztán újból fellángoljanak, örvénylettek és pulzáltak. Rákulcsolódtak, megragadták, és szinte repítették a nemlét határa felé. Öröm és boldogság érzése lepte el. Az utolsó látomás volt a legerősebb, szinte szétszakította törékeny lényét: egy minden izmában megfeszült, izzadt test, és egy mélyről jövő, elemi erejű kiáltás. Abban a pillanatban, az energiák a határon átlökték, ő pedig egy alagútba került, ami ellenállhatatlan erővel szippantotta át az életbe.

***

Csend. Meleg. Sötétség. Lágyan körülölelt valami, ami nyugalmat, biztonságot adott. Egy hang: tü-dümm – tü-dümm – tü-dümm.

Elmosolyodtam. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem. És mély álomba merültem.

Sokszor és sokat aludtam. Tudtam, hogy pihennem kell, mert fel kell készülnöm valamire.

A testecském közben épült és szépült. Mikor ébren voltam, csodálkozva figyeltem, hogyan osztódnak a sejtecskék, hogyan sokasodnak, hogyan alakulnak ki a szervecskék, hogyan dobban meg először a szívem. Tudtam, ez a test lesz az otthonom sokáig, de még nem mertem beleköltözni. Csak körülötte lebegtem, és figyeltem. És végig velem volt a mindent átható, különös hang, ami biztonságot adott.

Hallottam más hangokat is. Valahonnan messziről, tompán. Egyet közülük mindig megismertem, mert mikor az szólt, körülöttem minden rezgésbe jött. Ilyenkor kellemesen bizseregtem. Valahogy tudtam, hogy őt Anyának hívják. Mindig mosolyogtam, mikor az ő hangját hallottam.

Volt egyszer, mikor Anya örömében felsikoltott. Olyan sikítás volt, hogy minden zsibongott körülöttem. És a boldogság olyan hullámai borítottak be, hogy sírva fakadtam. Azt hiszem, Anya akkor jött rá, hogy már ketten vagyunk.

– Isten hozott Kicsim! – suttogta, és megsimogatnak a szeretet lágy energiái. Életemben először éreztem fontosnak magam.

Volt, hogy más, furcsa dolgok is történtek. És ezek nem voltak jók. Az első ilyen egy nagyon éles, sivító hang nyomán keletkezett.

– Olyan csúnya baba voltál, hogy el akartalak cserélni. Vörös voltál, és csupa ránc. Azt hittem rosszul látok. Más csecsemők olyan szépek voltak. Én meg szégyenkeztem, hogy az a kis béka az enyém. Szégyelltem, hogy te vagy a lányom.

Éreztem, hogy Anya megrázkódik. A biztonságot adó, lüktető hang felgyorsult. Különös ízeket éreztem a számban. És fájni kezdett nemrég született szívem.

De a legeslegrosszabb az volt, mikor Anya egyszer nagyon-nagyon sokáig sírt.

– Miért tetted ezt velem? Miért? – zokogta.

Egy másik hang válaszolt rá, ami nagyon ismerős volt.

– Ne haragudj. Nem szeretlek már. És mindkettőnknek jobb, ha most lelépek.

Érdekes hang volt. Tudtam, hogy szeretem őt is, de most Anyát bántja. Ezért haragudtam rá, nagyon.

– A gyermeked nő a hasamban! – kiáltotta Anya.

– Sajnálom – mondta a másik hang, kissé szégyenkezve. Utána már nem hallottam.

Csak az Anya sírását. És én vele sírtam.

Utána jobb lett. Anya nagyon sokat beszélt hozzám. Mesélt nekem, énekelt, simogatott. Azt mondta, az életében a legszebb dolog én vagyok. És éreztem, hogy mosolyog. Ilyenkor mindig megsimogattam.

– Szeretlek Anya! – gondoltam, és tudtam, hogy meghallja a gondolatom.

Aztán történt valami. Arra riadtam álmomból, hogy egy reszelős hang azt mondja:

– Sajnálom Sára. A genetikai ultrahang vizsgálat eredménye szerint nagy esély van rá, hogy az ön gyermeke Dawn-szindrómás.

Hallottam, hogy Anya légzése elakad.

– Ez… ez mit jelent?

– A Dawn-szindróma egy genetikai rendellenesség. Értelmi fogyatékosságot okoz. A vizsgálatok alapján erre 55 % esély van.

– De hát hogyan… miért?

– Sajnos ennek a problémának az előfordulása 40 év feletti terhességeknél gyakoribb.

Anya sírt. És hiába vigasztaltam, hiába mondtam, hogy minden rendben, ne féljen, Anya ezeket már nem hallotta meg.

Valami nagyon fájni kezdett… Itt bent, a mellkasomban. Hallottam a mindent átható hangot: tü-dümm… De már nem adott biztonságot. Féltem. Életemben először. Öntudatlanságba zuhantam.

– Miért erőlteted? – Anya dühös hangjára ébredtem. – Megcsaltál, elhagytál. Három hónap múlva meg megjelensz? – hallottam tompán.

– Ha kijöttem azon az ajtón, te már ne legyél itt. Nem akarlak soha többet látni. Töröld ki a számomat, a címemet, a nevemet és minden emléket, amit valaha is megéltünk. – Anya hangja metsző volt. Éles, mint a szike.

– Kérlek – hallottam aztán a másik hangot. Azt, akit szeretek, de már egyszer bántotta Anyát.

Forgott velem a világ. A rossz íz megint ott volt a számban.

– Vannak csodák, Sára – hallottam azután. Ez is ismerős, a reszelős, érdes hang.

– Csak nem az én életemben. – Anya hangja lemondó volt. Beletörődő. Mérhetetlenül szomorú. – Ha világra jön, és olyan beteg lesz, hogy nem tudom ápolni, akkor is segít majd? És ha mondjuk, kiújul a csomóm? Tudja nagyon jól, hogy bármikor…

– Nem vagyok beteg – suttogtam elhalón. Tudtam, hogy rólam beszél. – Nem vagyok beteg. Én csak én vagyok.

– Azért Sára, ha megengedi – folytatta a rekedt hang –, vannak asszonyok, akik úgy hordják ki a gyermekeiket, hogy bármikor érheti őket a csapás. Minden támogatás nélkül képesek erőt meríteni abból a kis életből, ami bennük fejlődik. Viszont nincsenek egyedül. Maga sincs egyedül.

– Nem, Anya, nem vagy egyedül – kiáltottam gondolatban. – Én veled vagyok. Szeretlek!

Tü-dümm, tü-dümm.

Én veled vagyok – suttogtam. – Vigyázz rám, kérlek!

***

Öt hónap múlva a baba megszületett.

– Dawn-szindrómás – mondta a szülésznő egyszerre szánakozó, egyszerre bocsánatkérő hangon.

– Tudom – mondta az asszony kacagva, és magához szorította újszülött gyermekét.