Azt mesélik az öregek, hogy a tündérek - kiket sosem láthatunk, de mindig köztünk vannak - kiválasztanak egy gyermeket. Rögtön, miután megszületett, már tudják, hogy ő lesz a megfelelő személy. Hogy mi alapján döntenek, nem lehet tudni, csak az a biztos, hogy utána különös figyelemmel kísérik. Egész gyermekkorában segítik, támogatják, képességeket ajándékoznak neki, tanítják.
Aztán ahogy cseperedik, és egyre nagyobbacska lesz, az élet más irányt mutat neki. A legtöbb esetben elfordul a tündérektől. A mai világ nem engedi meg gyermekeinek a csodákat. A tündérek szomorúan, sírdogálva, de elengedik a kezét. Rá egy évre új gyermeket választanak.
Olyanról is lehet hallani, hogy a gyermek, hiába beszélték tele a fejét a felnőttek, nem fordul el a varázslényektől. Ritkán, felnőttkorban is megmarad közöttük a kapcsolat, igaz, hogy ilyenkor az emberektől távolodik el. Flúgosnak, bolondnak gondolják őt. Aki felnőttkorban a tündérekkel kapcsolatban marad, biztosan végigkísérik az egész életét. Azt beszélik, halála után ő már tündérföldön születik újjá.

A tavaszi hajnal első napsugarai lágyan végigsimítottak a kertváros házainak deres tetején, és fák, még kopasz, csontvázszerű ágain, a jegesfehér réteggel borított fűszálak apró levelein. Behatolt a talaj mélyére is, meglangyosította a kavicsokat, rögöket. Ha valakinek van hozzá füle, mindenfelől halk, hálás sóhajtásokat hall. Elégedetten nyögdécsel egy öreg hársfa, magában mosolyog az ébredező rózsabokor, a fűszálak izgatottan csacsognak egymás között. Valami készül, tudták mind, érezték elgémberedett gyökereikben, száracskáikban, ágaikban. Érkezik a tavasz.
A napsugarak különösen nagy gonddal öleltek át egy aprócska, zöld levelei között már bimbót hozó növénykét. Az első volt, aki virágzásra adta a fejét. Első, mint minden évben. A hóvirág hamarosan kibontja szirmait, és köszönti az ébredező természetet.
Klári, amint felébredt, első útja az ablakhoz vezetett. Arcát a hideg üvegre tapasztva gyönyörködött a napsütésben. Behunyta szemét, és hallotta az ébredező növények  felszabadult sóhajait. A kedvenc évszaka a tavasz volt. Minden évben alig várta, hogy színek és illatok árasszák el a világot. És most, életének hatodik tavaszán azt érezte, ez valahogy különleges lesz. Más, mint az eddigiek. Ledobta pizsamáját, és gyorsan felöltözött.
Édesanyja a konyhában itta reggeli kávéját, miközben egy magazint lapozgatott.
– Szia Anya! – vetette oda Klári, csak úgy, futtában. A bejárati ajtóban belebújt lila gumicsizmájába, felvette kabátját, és már kint is volt a kertben.
Első útja ahhoz magyalbokorhoz vezetett, aminek tövében napról-napra fejlődött a kis növényke.
– Jó reggelt! – szólt neki mosolyogva Klári.
Várt egy pillanatig, mintha válaszra várna.
– Én jól aludtam, köszönöm kérdésed. Te nem fáztál éjjel? Már megint fagyott.
Miközben hallgatott elgondolkozva szedegetett ki néhány száraz levelet és gallyacskát a hóvirág töve mellől.
– Igen látom – derült fel hirtelen az arca. – Nemsokára tényleg kinyílik a virágod.
Rövid hallgatás után elkerekedett a szeme.
– Nekem? – kérdezte csodálkozva. – Milyen meglepetést?
A kislány észre sem vette, hogy közben a szomszédban lakó Juci néni lopakodott a kerítéshez. Szeme most is, mint mindig, szúrósan méregette a bokor tövében guggoló lánykát. Hallotta, hogy beszélget valakivel, de senkit sem látott. Megcsóválta a fejét.
– Nekem kell nevet adnom neki? – szólt a kislány hangja döbbenten. – De hogy adjak nevet ennek a meglepetésnek, mikor azt sem tudom micsoda?
 – Te kivel beszélsz? – rivallt rá éles hangon Juci néni. Száját lefelé görbítette a sok-sok ránc, őszülő, bozontos szemöldöke dühösen meredt előre.
– Én… én…– dadogta meglepetten Klári, – a virágommal beszélgettem.
– Micsoda? – sivította Juci néni. – Te beszélgetsz azzal a gazzal?
– Igen, Juci néni – mosolyogta a kislány. – Szereti, ha beszélgetnek vele. Nem túl bőbeszédű, de mindig meghallgat. És mindig van egy-két kedves szava.
Az öregasszony dühösen fújt egyet, majd se szó, se beszéd, otthagyta a lánykát. Visszasántikált a verandára, ahol férje szívta cigarettáját.
– Ez a lány bolond, beszélget a füvekkel.
A férfi köpött egyet.
– Pont mint, az anyja – fröcsögte az ura, miközben letörölte a nyálcseppet a szája sarkából. – Táncra perdült az esőben, még tavaly nyáron. Még énekelt is.
– Őrültek házába kéne csukni mindkettőt – tromfolt rá az asszony. – Hiába kértem, hogy vágja ki azt az orgonát a kert sarkában, nem tette meg. Pedig árnyékol a füvünkre. Azt mondta, inkább gyönyörködjek a színében és illatában, mert addig is valami jó kerül belém – az utolsó szavakat már csöpögő gyűlölettel sziszegte fogsora között.
A férfi rosszallóan csóválta a fejét.– Majd följelentem – mondta.
Az asszony helyeslőn bólogatott.
– Közveszélyes. Szociopata
– Nem szociopata, pszichopata – helyesbített a férje. – De az sem lebecsülendő.
– Nem mindegy, hogy szocio- vagy pszichopata? Őrült, ez a lényeg.
– Nono! Nem mindegy, használjuk helyesen a fogalmakat – emelte fel mutatóujját az öreg. Tudálékos hangon, szemöldökét rángatva folytatta. – Nem szociopata, mert beszélget velünk. Szociálisan aktív. Tehát szociálisan nem pszichopata. Csak simán. Ezért pszichopata.
Mindketten dühös tekintettel méregették a szomszéd kertjét, ahol a kislány már anyukájával együtt guggolt a magyalbokor tövében.

Másnap reggel Klári ismét jókedvűen köszöntötte hóvirág barátnőjét.
– Nem találtam még nevet a meglepetésnek – súgta gondterhelt arccal. – Mi lesz, ha nem jut eszembe semmi?
Miközben beszélt hozzá, gyengéden simogatta a fehéres bimbót. Érezte, hogy a csukott sziromlevelek alatt egy élet van születőben. Érezte lüktetését a fehér lepel alatt. Nagyon meglepődött.
A hóvirág hosszasan beszélt hozzá.
– Tényleg? – derült fel az arca. – És a szivárvánnyal fog utazni? Igazi tündér lesz? Egy unikornis? Hú… És tényleg tudni fogom a nevét, ha eljön az idő?
– Klári! – kiáltotta anyukája a veteményesből. – Segítesz elvetni a répát?
– Most mennem kell – súgta a virágnak. – De visszajövök.
Azzal már rohant is segíteni édesanyjának.
– Asszonyom! – kiáltott Juci néni a kert kapujában megállva. – Tavaly már kértem, hogy vágja ki azt az orgonát. Árnyékol a kertemben. Míg ki nem hajt, addig irtsa ki.
– Miért zavarja önt az a bokor? – kérdezte türelmesen mosolyogva az asszony.
– Mert tönkremegy alatta a füvem.
– Ugyan – próbálta megnyugtatni házsártos szomszédját. – Ha eddig nem pusztult ki, eztán sem fog. Az orgona meg annyira szép, és illatos.
Az öregasszony elhúzta a száját.
Klári megszeppenten állt, anyja kezébe kapaszkodva, de a nő még mindig nyugodtan mosolygott.
– Ha majd nyílik az orgona, gyönyörködhet benne. Az én kertemben él, de a szépsége mindenkié. Csukja majd be a szemét, érezze az illatát, gondoljon valami szépre. Az orgona megtaníthatja, hogyan kell, csak figyeljen rá.
– Maga… maga… – hápogta Juci néni. – Igaza volt a férjemnek. Maga pszichopata. Egy őrült pszichopata – a mondat végét már ordította sipákoló hangján.
– Ez az! – kiáltotta hirtelen Klári. – Köszönöm Juci néni!
Azzal odarohant, és átölelte a döbbent öregasszonyt.  Juci néni tátott szájjal figyelte, ahogy a csöpp kislány a virághoz ugrott.
– Megvan! – lelkendezett a kitörő örömmel. – A neve Picihópata lesz.

Aznap éjjel esett egy kis hó. A tél utolsó rúgásai a márciusi hidegben. Ahogy sütni kezd a nap, majd elolvad. És senki sem fogja látni az apró, patalábnyomokat a hóban, ami a kinyílt hóvirágtól vezetett a ház ajtajáig. 

Ma hajnalban tündér született!

Kun Gergely