A januári hidegben ülök a sétány egyik padján. A munkakezdésre várva iszom a reggeli kávémat, és hozzá a szokásos cigarettát szívom. Még van 10 percem. Látom, hogy lassan ébredezik a város, és ébredezik a sétány is. Egy férfi kutyáit sétáltatja. Magamban mosolygok. Igaz a mondás, amilyen a kutya, olyan a gazdája… vagy fordítva? Mindegy. Hasonlítanak.

Anya gyermekeit vonszolja. Bölcsi, ovi, iskola. Ez a sorrend. Késésben vannak, ezért az anya fokozza a tempót. A gyerekek álmos szemekkel, beletörődve veszik tudomásul, hogy ez a nap sem indult túl jól.

Végignézek a sétányon. A legforgalmasabb üzletek a kisközért és az italbolt. Egy Fornettis zacskót sodor a hajnali szellő, dolgozik a kávéfőzőgép, és rekordsebességgel fogy a féldecis.

A szemeteskukákból folyik ki a szemét. Kicsire tervezték. Vagy túl sok az ember. Vagy túl sok a szemét.

Egy anyuka tolja babakocsiját. Mellette lépked ötévese. A kisfiú minden bokrot megtép, ami mellett elhalad. A törött gallyakat oldalra hajigálja. Belerúg egy földön heverő sörösdobozba, ami hangos csörömpöléssel gurul át a sétány túloldalára. Anyuka nem látja, nem is hallja. Épp a barátnője új felsőjét lájkolja a Facebookon.

Egy férfit veszek észre. Szürkéskék, makulátlan öltöny, csillogóra suvickolt fekete cipő. Fülén okostelefonja. Fazonra igazított, esztétikus szakáll, oldalra fésült haj. Magas, legalább 190 cm. Karizmatikus, erőteljes.

– Mindenképpen meg kell ma tartani a prezentációt – mondja nyugodt bariton hangján a telefonjának.

Egy dobozos energiaitalt emel a szájához. Nagyokat kortyol belőle, miközben figyelmesen hallgatja beszélgetőpartnerét.

– Nem – mondja. – Az most ráér.

Félkézzel összegyűri a kiürült dobozt, és egy hanyag mozdulattal a kukába hajítja. A szemeteskosárban csúcsosodó halom legtetején landol a doboz, majd lassan elindul lefelé. Koppanva esik a szemetes mellé.

– Ühüm – mondja a telefonba emberünk, majd egy csomag rágót kap elő belső zsebéből. Telefonját válla és a füle közé szorítva leszakítja a csomagolás tetejét, és már dobja is a szemetes felé. El sem éri a kosarat. Egy szellő lök rajta egyet, és mellé hullik.

– Akkor 10-kor találkozunk a tárgyalóban – közli az emberünk, majd zsebébe süllyeszti a telefonját. A parkoló irányába indul.

Szívok egyet a cigarettámból. Lassan elfogy a kávém is. Kezdeni kell a munkát. Magamban sóhajtok egyet.

Egy bácsit veszek észre. Hajléktalannak tűnik. Koszos ruházat, elhanyagolt külső. Őszülő haja zsírosan, csimbókokban lóg fejéről. Torzonborz szakálla sárga a nikotintól. Homlokát mély barázdák szántják. Egy bekoszolódott, zöld szatyor lóg a vállán.

A kukához sétál. Keresgélni kezd. Kezét vastagon borítja, feketére színezi a kosz. Csikkeket gyűjt. Gyűrött cigarettás dobozába szedegeti a még használható cigarettavégeket. Elégedettnek tűnik.

Aztán lehajol, és elkezdi összeszedegetni a széthullott szemetet. Megtömöríti a kukában halmozódó kupacot, és pakolja bele a mellé hullottakat. Mindet összeszedi. Vállára kapja a zöld szatyrát és indul is tovább.

Utánanézek. A következő szemetesnél is megáll. Összeszedi a csikkeket… és rendet tesz.

A szívemben egyszerre jelennek meg a szánalom, döbbenet és elismerés érzései. A kezem a teli doboz cigarettámra téved.

A nap közben kibukkan a panelházak magas tömbjei mögül. Mennem kell dolgozni. Kávéspoharam gondosan elhelyezem a szemeteskukában. Vigyázva, ki ne essen. 

Visszanézve intek a bácsinak. Még látom, hogy a napsugarak megsimogatják a ráncokkal teli szakállas arcot.

Kun Gergely