A férfi  gubbasztott a járdán. Hosszú, őszbe forduló haja gubancosan lengedezett a halvány szellőben. Keretbe foglalta számtalan, mély barázdával szántott arcát. Tekintete rég kifakult már, mint egy ősöreg kályha, melybe évek óta nem gyulladt szikra, nem lobogott láng. Csak hideg és üresség.

Fáradtan rázkódott meg, és halk, reszelős sóhaj hagyta el ajkait. Senki sem hallotta, hátára vette a szél és elsuhant vele. Talán elvitte a sóhajok országába, és a többi mellé tette –töprengett. Felnézett az égre, hátha még elcsípi a szellőt, aki nehéz gondolataival átszőtt lehelletét elcsente ajkairól, de nem látta. Nem látta a bánatát tovasuhanni az égen.

– Bolond vagy – korholta magát félhangosan. – A bánat bennem lakik. Nem tudom kilehelni.

De szeme továbbra is az eget kémlelte.

A nap felfújt korongja vérvörös színnel festette be a hajdan kék eget.

Mindig ez van – suttogtak a fejében a fájdalomtól megzavarodott gondolatai. Egy újabb nap hal el, mikor a felpuffadt, lomha korong lesüllyed a Rákóczi út mocskos, szmogba burkolózó szalagja mögé.

Egy ingerült kézlegyintéssel elhajtotta az örökké panaszkodó hangokat a fejében.

A falba kapaszkodva tápászkodott fel a húgyszagú járdáról.

Ahogy az aluljáró lépcsőjén sántikált lefelé, fülét muzsika hangjai csapták meg. Kellemes énekhang, csengő gitár, pattogó dob, és… és lágyan brümmögő basszus.

Kicserepesedett ajkai mosolyra húzódtak. Arcának izmai, bőrét behálózó ráncai elszoktak ettől a mozdulattól, fájdalmasan engedelmeskedtek a parancsnak. De mosoly lett belőle.

A férfi megállt a zenekar előtt. Fiatal srácok nyűtték hangszereiket, hosszúra hagyott hajukat néha-néha megrázták, széles terpeszbe vágták magukat. Zenéltek.

Az öreg fénytelen szembogara megvillant. Ujjai maguktól indultak el. Kettő-négy-kettő négy, kettő négy – suttogta a szakállába a dob által diktált ütemet, lábfeje hozta a betonon a negyedeket. Keze immár önálló életre kelt. Behunyta szemét, és látta a gitár nyakát. Az egyszerű negyedek közé először huncut nyolcadokat, majd rakoncátlan tizenhatodokat csempészett. Ti-ri-ti-ti-szinkópa-ti-ri-ti-ti. Egy gyors skálával felszaladt a gitár nyakán, majd slapp-elve, oktávokat fogva jött vissza C-re, és…

…és csend. Jeges rémület bizsergette meg tagjait, végigfutott a karján, egészen az utolsó sejtjéig. Rettegve nyitotta ki a szemét.

A zenekar nem játszott. Minden szem rámeredt, és ő elszégyellte magát. Zavartan hümmögve fordított hátat, és menekülni akart. Botladozva indult el, nem is nézte merre.

– Hé! – kiáltott utána valaki. – de nem foglalkozott vele.  Csak akkor állt meg, mikor egy erős szorítás fogta satuba karját.

– Hé! Ne rohanjon!

A férfi lassan megfordult. A basszusgitáros állt mögötte. A két pillantás összeakadt, a kihűlt kemence, és a szikrákat ontó, izzó kályha.

A fiú hátra simította szemébe lógó, izzadt haját. Lassal kibújt basszusgitárja hevederéből, és ünnepélyes mozdulattal akasztotta az öreg nyakába.

A férfi megdermedt, mindössze fejét tudta ijedten megrázni. A fiú barátságos, meleg, barna pillantással bólintott neki.

Nehéz volt a gitár. Nehezebb, mint emlékezett rá. Kétségbeesetten, kegyelemért rimánkodó szemekkel nézett a fiúra de az csak mosolygott, és megint bólintott.

Remegő kezekkel fogta meg a gitár nyakát. A naplementére gondolt, és mélyen, áthatóan megszólalt az F hang.

A fiú bátorítólag megszorította a vállát, majd hátralépett.

F…

Az eget festő korong már nem tűnt felpuffadtnak, és vérszínűnek.

F…

Csak nagyon mélynek, és nagyon szomorúnak.

F..

És halkan, bizonytalanul betöltötték az aluljárót az F-moll hangjai.

Hosszú ideje aludta már álmatlan álmát, mikor megérezte a hívást. Nagyon különös, rég nem érzett érzés volt. Valami csalogatni kezdte, először csak halkan, pajkosan, suttogva. Bizsergető és kissé csiklandós élmény volt. Aztán erősödni kezdett. Egyre áthatóbb volt, és ő már nem tudott ellenállni neki. Mint, amikor a mágnes vonzza a vasat, érezte, mennie kell. Nem tiltakozott, elfogadta a hívást, és elindult.

Képek villantak fel előtte: egy arc, egy mosoly, egy csodaszép asszony, hosszú szőke fürtök. Aztán egy másik, egy férfi. Erős és energikus. Halk sóhajt hallott. És csak sodródott, sodródott egyre tovább. Beteljesedett, és a vonzás már nem engedte el. Ő pedig nem ellenkezett. Szerelmes lett abba a mosolyba.

Újabb képek villantak elméjébe. Két ember, akik eggyé váltak az ölelésben. Érezte, hogy az asztrál sík szinte felrobban, vörös és sárga energiák kavarogtak körülötte, lüktettek, fellobbantak, elhaltak, hogy aztán újból fellángoljanak, örvénylettek és pulzáltak. Rákulcsolódtak, megragadták, és szinte repítették a nemlét határa felé. Öröm és boldogság érzése lepte el. Az utolsó látomás volt a legerősebb, szinte szétszakította törékeny lényét: egy minden izmában megfeszült, izzadt test, és egy mélyről jövő, elemi erejű kiáltás. Abban a pillanatban, az energiák a határon átlökték, ő pedig egy alagútba került, ami ellenállhatatlan erővel szippantotta át az életbe.

***

Csend. Meleg. Sötétség. Lágyan körülölelt valami, ami nyugalmat, biztonságot adott. Egy hang: tü-dümm – tü-dümm – tü-dümm.

Elmosolyodtam. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem. És mély álomba merültem.

Sokszor és sokat aludtam. Tudtam, hogy pihennem kell, mert fel kell készülnöm valamire.

A testecském közben épült és szépült. Mikor ébren voltam, csodálkozva figyeltem, hogyan osztódnak a sejtecskék, hogyan sokasodnak, hogyan alakulnak ki a szervecskék, hogyan dobban meg először a szívem. Tudtam, ez a test lesz az otthonom sokáig, de még nem mertem beleköltözni. Csak körülötte lebegtem, és figyeltem. És végig velem volt a mindent átható, különös hang, ami biztonságot adott.

Hallottam más hangokat is. Valahonnan messziről, tompán. Egyet közülük mindig megismertem, mert mikor az szólt, körülöttem minden rezgésbe jött. Ilyenkor kellemesen bizseregtem. Valahogy tudtam, hogy őt Anyának hívják. Mindig mosolyogtam, mikor az ő hangját hallottam.

Volt egyszer, mikor Anya örömében felsikoltott. Olyan sikítás volt, hogy minden zsibongott körülöttem. És a boldogság olyan hullámai borítottak be, hogy sírva fakadtam. Azt hiszem, Anya akkor jött rá, hogy már ketten vagyunk.

– Isten hozott Kicsim! – suttogta, és megsimogatnak a szeretet lágy energiái. Életemben először éreztem fontosnak magam.

Volt, hogy más, furcsa dolgok is történtek. És ezek nem voltak jók. Az első ilyen egy nagyon éles, sivító hang nyomán keletkezett.

– Olyan csúnya baba voltál, hogy el akartalak cserélni. Vörös voltál, és csupa ránc. Azt hittem rosszul látok. Más csecsemők olyan szépek voltak. Én meg szégyenkeztem, hogy az a kis béka az enyém. Szégyelltem, hogy te vagy a lányom.

Éreztem, hogy Anya megrázkódik. A biztonságot adó, lüktető hang felgyorsult. Különös ízeket éreztem a számban. És fájni kezdett nemrég született szívem.

De a legeslegrosszabb az volt, mikor Anya egyszer nagyon-nagyon sokáig sírt.

– Miért tetted ezt velem? Miért? – zokogta.

Egy másik hang válaszolt rá, ami nagyon ismerős volt.

– Ne haragudj. Nem szeretlek már. És mindkettőnknek jobb, ha most lelépek.

Érdekes hang volt. Tudtam, hogy szeretem őt is, de most Anyát bántja. Ezért haragudtam rá, nagyon.

– A gyermeked nő a hasamban! – kiáltotta Anya.

– Sajnálom – mondta a másik hang, kissé szégyenkezve. Utána már nem hallottam.

Csak az Anya sírását. És én vele sírtam.

Utána jobb lett. Anya nagyon sokat beszélt hozzám. Mesélt nekem, énekelt, simogatott. Azt mondta, az életében a legszebb dolog én vagyok. És éreztem, hogy mosolyog. Ilyenkor mindig megsimogattam.

– Szeretlek Anya! – gondoltam, és tudtam, hogy meghallja a gondolatom.

Aztán történt valami. Arra riadtam álmomból, hogy egy reszelős hang azt mondja:

– Sajnálom Sára. A genetikai ultrahang vizsgálat eredménye szerint nagy esély van rá, hogy az ön gyermeke Dawn-szindrómás.

Hallottam, hogy Anya légzése elakad.

– Ez… ez mit jelent?

– A Dawn-szindróma egy genetikai rendellenesség. Értelmi fogyatékosságot okoz. A vizsgálatok alapján erre 55 % esély van.

– De hát hogyan… miért?

– Sajnos ennek a problémának az előfordulása 40 év feletti terhességeknél gyakoribb.

Anya sírt. És hiába vigasztaltam, hiába mondtam, hogy minden rendben, ne féljen, Anya ezeket már nem hallotta meg.

Valami nagyon fájni kezdett… Itt bent, a mellkasomban. Hallottam a mindent átható hangot: tü-dümm… De már nem adott biztonságot. Féltem. Életemben először. Öntudatlanságba zuhantam.

– Miért erőlteted? – Anya dühös hangjára ébredtem. – Megcsaltál, elhagytál. Három hónap múlva meg megjelensz? – hallottam tompán.

– Ha kijöttem azon az ajtón, te már ne legyél itt. Nem akarlak soha többet látni. Töröld ki a számomat, a címemet, a nevemet és minden emléket, amit valaha is megéltünk. – Anya hangja metsző volt. Éles, mint a szike.

– Kérlek – hallottam aztán a másik hangot. Azt, akit szeretek, de már egyszer bántotta Anyát.

Forgott velem a világ. A rossz íz megint ott volt a számban.

– Vannak csodák, Sára – hallottam azután. Ez is ismerős, a reszelős, érdes hang.

– Csak nem az én életemben. – Anya hangja lemondó volt. Beletörődő. Mérhetetlenül szomorú. – Ha világra jön, és olyan beteg lesz, hogy nem tudom ápolni, akkor is segít majd? És ha mondjuk, kiújul a csomóm? Tudja nagyon jól, hogy bármikor…

– Nem vagyok beteg – suttogtam elhalón. Tudtam, hogy rólam beszél. – Nem vagyok beteg. Én csak én vagyok.

– Azért Sára, ha megengedi – folytatta a rekedt hang –, vannak asszonyok, akik úgy hordják ki a gyermekeiket, hogy bármikor érheti őket a csapás. Minden támogatás nélkül képesek erőt meríteni abból a kis életből, ami bennük fejlődik. Viszont nincsenek egyedül. Maga sincs egyedül.

– Nem, Anya, nem vagy egyedül – kiáltottam gondolatban. – Én veled vagyok. Szeretlek!

Tü-dümm, tü-dümm.

Én veled vagyok – suttogtam. – Vigyázz rám, kérlek!

***

Öt hónap múlva a baba megszületett.

– Dawn-szindrómás – mondta a szülésznő egyszerre szánakozó, egyszerre bocsánatkérő hangon.

– Tudom – mondta az asszony kacagva, és magához szorította újszülött gyermekét.

Azt mesélik az öregek, hogy a tündérek - kiket sosem láthatunk, de mindig köztünk vannak - kiválasztanak egy gyermeket. Rögtön, miután megszületett, már tudják, hogy ő lesz a megfelelő személy. Hogy mi alapján döntenek, nem lehet tudni, csak az a biztos, hogy utána különös figyelemmel kísérik. Egész gyermekkorában segítik, támogatják, képességeket ajándékoznak neki, tanítják.
Aztán ahogy cseperedik, és egyre nagyobbacska lesz, az élet más irányt mutat neki. A legtöbb esetben elfordul a tündérektől. A mai világ nem engedi meg gyermekeinek a csodákat. A tündérek szomorúan, sírdogálva, de elengedik a kezét. Rá egy évre új gyermeket választanak.
Olyanról is lehet hallani, hogy a gyermek, hiába beszélték tele a fejét a felnőttek, nem fordul el a varázslényektől. Ritkán, felnőttkorban is megmarad közöttük a kapcsolat, igaz, hogy ilyenkor az emberektől távolodik el. Flúgosnak, bolondnak gondolják őt. Aki felnőttkorban a tündérekkel kapcsolatban marad, biztosan végigkísérik az egész életét. Azt beszélik, halála után ő már tündérföldön születik újjá.

A tavaszi hajnal első napsugarai lágyan végigsimítottak a kertváros házainak deres tetején, és fák, még kopasz, csontvázszerű ágain, a jegesfehér réteggel borított fűszálak apró levelein. Behatolt a talaj mélyére is, meglangyosította a kavicsokat, rögöket. Ha valakinek van hozzá füle, mindenfelől halk, hálás sóhajtásokat hall. Elégedetten nyögdécsel egy öreg hársfa, magában mosolyog az ébredező rózsabokor, a fűszálak izgatottan csacsognak egymás között. Valami készül, tudták mind, érezték elgémberedett gyökereikben, száracskáikban, ágaikban. Érkezik a tavasz.
A napsugarak különösen nagy gonddal öleltek át egy aprócska, zöld levelei között már bimbót hozó növénykét. Az első volt, aki virágzásra adta a fejét. Első, mint minden évben. A hóvirág hamarosan kibontja szirmait, és köszönti az ébredező természetet.
Klári, amint felébredt, első útja az ablakhoz vezetett. Arcát a hideg üvegre tapasztva gyönyörködött a napsütésben. Behunyta szemét, és hallotta az ébredező növények  felszabadult sóhajait. A kedvenc évszaka a tavasz volt. Minden évben alig várta, hogy színek és illatok árasszák el a világot. És most, életének hatodik tavaszán azt érezte, ez valahogy különleges lesz. Más, mint az eddigiek. Ledobta pizsamáját, és gyorsan felöltözött.
Édesanyja a konyhában itta reggeli kávéját, miközben egy magazint lapozgatott.
– Szia Anya! – vetette oda Klári, csak úgy, futtában. A bejárati ajtóban belebújt lila gumicsizmájába, felvette kabátját, és már kint is volt a kertben.
Első útja ahhoz magyalbokorhoz vezetett, aminek tövében napról-napra fejlődött a kis növényke.
– Jó reggelt! – szólt neki mosolyogva Klári.
Várt egy pillanatig, mintha válaszra várna.
– Én jól aludtam, köszönöm kérdésed. Te nem fáztál éjjel? Már megint fagyott.
Miközben hallgatott elgondolkozva szedegetett ki néhány száraz levelet és gallyacskát a hóvirág töve mellől.
– Igen látom – derült fel hirtelen az arca. – Nemsokára tényleg kinyílik a virágod.
Rövid hallgatás után elkerekedett a szeme.
– Nekem? – kérdezte csodálkozva. – Milyen meglepetést?
A kislány észre sem vette, hogy közben a szomszédban lakó Juci néni lopakodott a kerítéshez. Szeme most is, mint mindig, szúrósan méregette a bokor tövében guggoló lánykát. Hallotta, hogy beszélget valakivel, de senkit sem látott. Megcsóválta a fejét.
– Nekem kell nevet adnom neki? – szólt a kislány hangja döbbenten. – De hogy adjak nevet ennek a meglepetésnek, mikor azt sem tudom micsoda?
 – Te kivel beszélsz? – rivallt rá éles hangon Juci néni. Száját lefelé görbítette a sok-sok ránc, őszülő, bozontos szemöldöke dühösen meredt előre.
– Én… én…– dadogta meglepetten Klári, – a virágommal beszélgettem.
– Micsoda? – sivította Juci néni. – Te beszélgetsz azzal a gazzal?
– Igen, Juci néni – mosolyogta a kislány. – Szereti, ha beszélgetnek vele. Nem túl bőbeszédű, de mindig meghallgat. És mindig van egy-két kedves szava.
Az öregasszony dühösen fújt egyet, majd se szó, se beszéd, otthagyta a lánykát. Visszasántikált a verandára, ahol férje szívta cigarettáját.
– Ez a lány bolond, beszélget a füvekkel.
A férfi köpött egyet.
– Pont mint, az anyja – fröcsögte az ura, miközben letörölte a nyálcseppet a szája sarkából. – Táncra perdült az esőben, még tavaly nyáron. Még énekelt is.
– Őrültek házába kéne csukni mindkettőt – tromfolt rá az asszony. – Hiába kértem, hogy vágja ki azt az orgonát a kert sarkában, nem tette meg. Pedig árnyékol a füvünkre. Azt mondta, inkább gyönyörködjek a színében és illatában, mert addig is valami jó kerül belém – az utolsó szavakat már csöpögő gyűlölettel sziszegte fogsora között.
A férfi rosszallóan csóválta a fejét.– Majd följelentem – mondta.
Az asszony helyeslőn bólogatott.
– Közveszélyes. Szociopata
– Nem szociopata, pszichopata – helyesbített a férje. – De az sem lebecsülendő.
– Nem mindegy, hogy szocio- vagy pszichopata? Őrült, ez a lényeg.
– Nono! Nem mindegy, használjuk helyesen a fogalmakat – emelte fel mutatóujját az öreg. Tudálékos hangon, szemöldökét rángatva folytatta. – Nem szociopata, mert beszélget velünk. Szociálisan aktív. Tehát szociálisan nem pszichopata. Csak simán. Ezért pszichopata.
Mindketten dühös tekintettel méregették a szomszéd kertjét, ahol a kislány már anyukájával együtt guggolt a magyalbokor tövében.

Másnap reggel Klári ismét jókedvűen köszöntötte hóvirág barátnőjét.
– Nem találtam még nevet a meglepetésnek – súgta gondterhelt arccal. – Mi lesz, ha nem jut eszembe semmi?
Miközben beszélt hozzá, gyengéden simogatta a fehéres bimbót. Érezte, hogy a csukott sziromlevelek alatt egy élet van születőben. Érezte lüktetését a fehér lepel alatt. Nagyon meglepődött.
A hóvirág hosszasan beszélt hozzá.
– Tényleg? – derült fel az arca. – És a szivárvánnyal fog utazni? Igazi tündér lesz? Egy unikornis? Hú… És tényleg tudni fogom a nevét, ha eljön az idő?
– Klári! – kiáltotta anyukája a veteményesből. – Segítesz elvetni a répát?
– Most mennem kell – súgta a virágnak. – De visszajövök.
Azzal már rohant is segíteni édesanyjának.
– Asszonyom! – kiáltott Juci néni a kert kapujában megállva. – Tavaly már kértem, hogy vágja ki azt az orgonát. Árnyékol a kertemben. Míg ki nem hajt, addig irtsa ki.
– Miért zavarja önt az a bokor? – kérdezte türelmesen mosolyogva az asszony.
– Mert tönkremegy alatta a füvem.
– Ugyan – próbálta megnyugtatni házsártos szomszédját. – Ha eddig nem pusztult ki, eztán sem fog. Az orgona meg annyira szép, és illatos.
Az öregasszony elhúzta a száját.
Klári megszeppenten állt, anyja kezébe kapaszkodva, de a nő még mindig nyugodtan mosolygott.
– Ha majd nyílik az orgona, gyönyörködhet benne. Az én kertemben él, de a szépsége mindenkié. Csukja majd be a szemét, érezze az illatát, gondoljon valami szépre. Az orgona megtaníthatja, hogyan kell, csak figyeljen rá.
– Maga… maga… – hápogta Juci néni. – Igaza volt a férjemnek. Maga pszichopata. Egy őrült pszichopata – a mondat végét már ordította sipákoló hangján.
– Ez az! – kiáltotta hirtelen Klári. – Köszönöm Juci néni!
Azzal odarohant, és átölelte a döbbent öregasszonyt.  Juci néni tátott szájjal figyelte, ahogy a csöpp kislány a virághoz ugrott.
– Megvan! – lelkendezett a kitörő örömmel. – A neve Picihópata lesz.

Aznap éjjel esett egy kis hó. A tél utolsó rúgásai a márciusi hidegben. Ahogy sütni kezd a nap, majd elolvad. És senki sem fogja látni az apró, patalábnyomokat a hóban, ami a kinyílt hóvirágtól vezetett a ház ajtajáig. 

Ma hajnalban tündér született!

Kun Gergely

Pffalweidenorindol’sha aludt. A végtelen óceán partján, sziklabarlangjában hevert. Az ősöreg, vörös sárkány hatalmas teste a legnagyobb terem kőpadlóján terült el. 30 éve aludta álmatlan álmát, álomország határán. Mozdulatlanul feküdt, csupán szemhéja rebbent meg néha-néha. A valaha büszke sárkány vörös pikkelyei mostanra kifakultak. Két, hatalmas bőrszárnya, mely egykor fáradhatatlanul szelte a levegőt, a teste mellett csüggött, ernyedten. Lassan és mélyen lélegzett. Mellső lábainak félelmetes karmai egy apró madártollat szorongattak.

Jani véletlenül talált rá a sárkány barlangjára. Álmában a tengerparton játszott. Kavicsokat és kagylókat gyűjtött. Gyermeki boldogsággal szaladt a homokban, és néha-néha belegázolt a sekély vízbe is, élvezve, hogy a hullámok sós permetet szórnak arcába. Ilyenkor felkacagott, és karjait kitárva érezte, övé az egész világ, ő parancsol a szélnek és a vizeknek.

A barlang egy magas sziklafal oldalában tátongott. Jani megállt, és kíváncsian pislogott a sötét üregre. Óriási barlang volt, és rejtélyes módon, mintha hívogatta volna a kisfiút. Rövid töprengés után elindult felfelé. Könnyen mászható volt a sziklafal, rengeteg kapaszkodóval, kiszögelléssel. Mikor felért a barlanghoz, és szemben állt annak sötétségével, jeges borzongás futott végig a gerincén. Érezte, hogy nincs egyedül. Érezte, hogy bentről valaki figyeli. De már nem volt visszaút. És Jani, bár félt, rendíthetetlen lovagnak érezte magát, aki legyőzhetetlen. Megragadta képzeletbeli kardját és belépett.

A hatalmas, vörös sárkány a barlangban feküdt. Mellső lábaira fektette állát, és kíváncsisággal vegyes derűvel figyelte a fészkébe tévedő szöszke kisfiút. Jani markolta a kardját (meglepetten vette észre, hogy tényleg kardot tart a kezében), és megtorpant.

A sárkány felemelte fejét lábairól, és mosolyogva felvonta a szemöldökét.

– Meg ne mozdulj! – kiáltott rá Jani, akinek testét immár fényesen csillogó páncél borította, és szárnyas sisak díszelgett a fején. – Meg ne mozdulj, vagy felnyársallak!

– Miért akarsz engem bántani? – kérdezte a sárkány derűsen. A hangja mély volt, és bársonyos. Semmi fenyegető, csak barátságosan zengő, tiszta hang. Aranyszín szemei kíváncsian méregették az aprócska lovagot.

– Te sárkány vagy. Tűzokádó – közölte Jani a tényt, mintha ez mindent megmagyarázott volna.

A szörnyeteg meghajtotta fejét.

– Pffalweidenorindol’sha vagyok. Szolgálatodra kisember.

Jani lebiggyesztette száját.

– Kicsoda?

– Pffalweidenorindol’sha.

A kisfiú homlokán hátratolva a sisakot, megvakarta fejét. Félrebiccentve fejét, figyelte a sárkányt.

– Én Jani vagyok.

– Örülök, hogy meglátogattál – mosolygott barátságosan a sárkány.

– Ööö… én is. Én is? – dadogott Jani. – Te nem akarsz bántani? Elrabolni? Felfalni?

A sárkány felkacagott.

– Reggelinek túlontúl kevés volnál. Nem érné meg azt a kockázatot, hogy esetleg megsebezz azzal a bökővel a kezedben – mosolygott, kivillantva fogait, amik már nem is tűntek félelmetesnek.

– Nem vagy emberevő sárkány? – kérdezte a fiú. – Ilyet még nem hallottam. Minden sárkány gonosz.

– Akkor nagyon keveset tudsz még a világról kisember. Mert Pffalweidenorindol’sha embert még sosem bántott.

Jani leengedte a kardját.

– Akkor én sem foglak bántani Paff – vigyorgott.

Így találkozott a kisfiú és a sárkány. És így kezdődött barátságuk. Minden éjjel Jani elment a barlanghoz. Együtt szelték át az óceánt. Jani Paff hátán ült, és élvezte, ahogy a szél belekap szőke fürtjeibe. Együtt mentek csatába az óriások ellen, kik a világot fenyegették. Együtt játszottak az homokban, és rajzolták bele a sárkányt és a kisfiút, akik egymás kezét fogták.

Egy kalandos nap után, mikor kalózokkal közösen keresték Feketeszakáll elrejtett kincsét, elhevertek a parton a homokban, élvezve a napsütést és a lágy szellőt.

– Paff – szólalt meg Jani vékony de komoly hangon.

A sárkány megérezte, hogy jelentőségteljes dologról lesz most szó. Jóságos, aranyló szemeivel türelmesen figyelte Janit.

– Sosem hagysz el engem, ugye? Örökre velem maradsz!

Paff mosolygott. Ebben a mosolyban minden szíve, az összes érzelme, lelkének minden szeretete benne volt.

– Én mindig itt leszek, ahol véget ér a valóság, és elkezdődik az álom. Itt bármikor megtalálsz. És szívem legszebbik szegletében csináltam neked helyet.

A kisfiú mélykék tekintete boldogan felragyogott.

– Ezt neked hoztam – mondta szégyenlősen, és átnyújtott egy színes madártollat.

A sárkány hatalmas mancsával gyengéden átvette az ajándékot. Szeretettel nézegette, forgatta ujjai között.

Majd hasra fordulva felemelkedett, és félretolta kis barátját. Belemarkolt a homokba. Vett egy hatalmas, mély lélegzetet, és erőteljesen kifújta. Az orrán és száján kiömlő levegő, mintha szikrát kapott volna, lángra lobbant. Janit megcsapta a hő, haja lobogott a forró szélben. A sárkány csak fújta a tenyerébe a pusztító lángcsóvát, ujjai között kanyarogtak, tekeregtek a tűzkígyók.  Mikor kifogyott a levegőből, lassan kinyitotta markát. Egy ragyogó üveggolyó csillogott benne. Visszatükrözte a sárkány elégedett, és a fiú elképedt arcát. Paff ünnepélyes arccal átnyújtotta az ajándékát.

Jani könnyes szemmel borult a sárkány nyakába.

Teltek az évek, és számtalan kalandot éltek át együtt. Álomországban úgy híresültek el: a fiú és a sárkány.

Időközben Jani felnőtt. Egyre ritkábban látogatta barátját. Az iskolára koncentrált és a tanulásra. Próbálta megmagyarázni Paffnak, hogy ez mennyire fontos. Aztán egy új, mindent elsöprő kalandba kezdett. Ennek a kalandnak hosszú, szőke haja, szikrázó, kék szeme volt, és Marikának hívták.

Paff napokig, majd hetekig, hónapokig várt a tengerparton barátjára, de Jani nem jött többé el.

A sárkány szeméből egy könnycsepp indult útnak. Legördült pikkelyes arcán, és szikrázó csillogással a homoka hullt. És az elsőt követték a többiek is. Paff ült az óceán partján, és sírt. Minden egyes könnycseppje egy kedves emléke volt barátjáról.

Sóhajtott egy nagyot és elindult vissza, a barlangjába. Lassan, megfáradtan cammogott be fészkébe. Kezébe fogta az apró madártollat, megsimította, és lefeküdt barlangja hideg kőpadlójára. Még egy utolsó könnycseppet engedett el aranyló tekintete, egy utolsó emléket, Jani gyermeki, vidám arcának, szélben lobogó szőke hajának emlékét. Majd lehunyta szemét, és Pffalweidenorindol’sha öntudatlanságba merült.

Eltelt 30 év. Paff aludt, Jani élt. Egy totyogó, szőke kisgyermek, akit apja után kis Janinak hívtak, aranyozta be a felnőttek életét. Gyermeki kacaj, öröm és boldogság töltötte be napjaikat. És az idő rohant. A kis Jani büszkén mutatta édesapjának az első osztályról szóló kitűnő bizonyítványát.

– Várjál csak – mondta büszkén az édesapa. Itt van valahol az én bizonyítványom is. Amit akkor kaptam, mikor annyi idős voltam, mit most te.

Nyikorogva nyílt egy ősöreg kétajtós szekrény. Benne régi emlékek: első hajtincs, első rugdalózó, cipő, rajzok, kiesett tejfogak.

– Megvan! – kiáltott fel elégedetten az apa. – Itt is van – egy megfakult, zöldes kis könyvecskét vett elő.

– A bizonyítványom.

De a kis Jani nem azt nézte. Egy üveggolyó gurult ki a szekrényből. Lassan görögve a lábánál állt csak meg.

– De gyönyörű! – kiáltott fel.

Az apa gyengéden kezébe fogta a golyót. Zavartan elmosolyodott.

– Ez a golyó nagyon kedves volt nekem gyerekkoromban. Mindig magamnál tartottam. Azt képzeltem, egy sárkánytól kaptam – nevetett fel.

– Hű! Egy sárkánytól – szólt lenyűgözve a kisfiú. – Milyen sárkánytól?

Jani tekintete a múltba révedt.

– Azt hiszem Paffnak hívták. Sokat fantáziáltam róla akkoriban. Mintha a barátom lett volna.

Az apa elmerengett még egy percig. Nosztalgiával vegyes szomorúság bujkált a tekintetében.

– Nade erre nem érünk rá! Ünnepelnünk kell! Hiszen az én kisfiam kitűnő bizonyítványt hozott. Irány fagyizni! – megborzolta kisfia fejét, és elindult a bejárat felé. – Öltözz Jani! Indulunk. Három gombócot is kérhetsz.

De a kisfiú nem is hallotta mit mondott az apja. Csak bámulta az üveggolyót.

– Hű! – suttogta maga elé. – Paff. A sárkány.

Álomország tengerpartján, egy barlang sötét mélyén, Pffalweidenorindol’sha lassan kinyitotta szemét.

Kun Gergely 

https://www.youtube.com/watch?v=CqdWASkaT9c

A januári hidegben ülök a sétány egyik padján. A munkakezdésre várva iszom a reggeli kávémat, és hozzá a szokásos cigarettát szívom. Még van 10 percem. Látom, hogy lassan ébredezik a város, és ébredezik a sétány is. Egy férfi kutyáit sétáltatja. Magamban mosolygok. Igaz a mondás, amilyen a kutya, olyan a gazdája… vagy fordítva? Mindegy. Hasonlítanak.

Anya gyermekeit vonszolja. Bölcsi, ovi, iskola. Ez a sorrend. Késésben vannak, ezért az anya fokozza a tempót. A gyerekek álmos szemekkel, beletörődve veszik tudomásul, hogy ez a nap sem indult túl jól.

Végignézek a sétányon. A legforgalmasabb üzletek a kisközért és az italbolt. Egy Fornettis zacskót sodor a hajnali szellő, dolgozik a kávéfőzőgép, és rekordsebességgel fogy a féldecis.

A szemeteskukákból folyik ki a szemét. Kicsire tervezték. Vagy túl sok az ember. Vagy túl sok a szemét.

Egy anyuka tolja babakocsiját. Mellette lépked ötévese. A kisfiú minden bokrot megtép, ami mellett elhalad. A törött gallyakat oldalra hajigálja. Belerúg egy földön heverő sörösdobozba, ami hangos csörömpöléssel gurul át a sétány túloldalára. Anyuka nem látja, nem is hallja. Épp a barátnője új felsőjét lájkolja a Facebookon.

Egy férfit veszek észre. Szürkéskék, makulátlan öltöny, csillogóra suvickolt fekete cipő. Fülén okostelefonja. Fazonra igazított, esztétikus szakáll, oldalra fésült haj. Magas, legalább 190 cm. Karizmatikus, erőteljes.

– Mindenképpen meg kell ma tartani a prezentációt – mondja nyugodt bariton hangján a telefonjának.

Egy dobozos energiaitalt emel a szájához. Nagyokat kortyol belőle, miközben figyelmesen hallgatja beszélgetőpartnerét.

– Nem – mondja. – Az most ráér.

Félkézzel összegyűri a kiürült dobozt, és egy hanyag mozdulattal a kukába hajítja. A szemeteskosárban csúcsosodó halom legtetején landol a doboz, majd lassan elindul lefelé. Koppanva esik a szemetes mellé.

– Ühüm – mondja a telefonba emberünk, majd egy csomag rágót kap elő belső zsebéből. Telefonját válla és a füle közé szorítva leszakítja a csomagolás tetejét, és már dobja is a szemetes felé. El sem éri a kosarat. Egy szellő lök rajta egyet, és mellé hullik.

– Akkor 10-kor találkozunk a tárgyalóban – közli az emberünk, majd zsebébe süllyeszti a telefonját. A parkoló irányába indul.

Szívok egyet a cigarettámból. Lassan elfogy a kávém is. Kezdeni kell a munkát. Magamban sóhajtok egyet.

Egy bácsit veszek észre. Hajléktalannak tűnik. Koszos ruházat, elhanyagolt külső. Őszülő haja zsírosan, csimbókokban lóg fejéről. Torzonborz szakálla sárga a nikotintól. Homlokát mély barázdák szántják. Egy bekoszolódott, zöld szatyor lóg a vállán.

A kukához sétál. Keresgélni kezd. Kezét vastagon borítja, feketére színezi a kosz. Csikkeket gyűjt. Gyűrött cigarettás dobozába szedegeti a még használható cigarettavégeket. Elégedettnek tűnik.

Aztán lehajol, és elkezdi összeszedegetni a széthullott szemetet. Megtömöríti a kukában halmozódó kupacot, és pakolja bele a mellé hullottakat. Mindet összeszedi. Vállára kapja a zöld szatyrát és indul is tovább.

Utánanézek. A következő szemetesnél is megáll. Összeszedi a csikkeket… és rendet tesz.

A szívemben egyszerre jelennek meg a szánalom, döbbenet és elismerés érzései. A kezem a teli doboz cigarettámra téved.

A nap közben kibukkan a panelházak magas tömbjei mögül. Mennem kell dolgozni. Kávéspoharam gondosan elhelyezem a szemeteskukában. Vigyázva, ki ne essen. 

Visszanézve intek a bácsinak. Még látom, hogy a napsugarak megsimogatják a ráncokkal teli szakállas arcot.

Kun Gergely

December 23-a volt. Gondoltam, ha nem lesz senki, kicsit korábban bezárok. Úgyis mindenki karácsonyra készül, nem jönnek már ilyenkor kocsmába az emberek. Ha mégis betérne valamelyik alkoholista törzsvendégem, hazazavarom, hogy töltse az estét a családjával.

– Még jót is teszek – mosolyogtam elégedetten.

Épp végeztem az asztalok letakarításával, és zártam volna a kasszát, amikor nyílt az ajtó. A jeges decemberi szél besüvített, és végigsöpört az ivón. Egy negyvenes férfi lépett be a helyiségbe. Drága öltönyt viselt, ami most gyűrötten, ziláltan lógott rajta. Ingje félig kitűrve lobogott a huzatban, a nadrágja, térdtől lefelé, csurom sár volt. Lerogyott az első asztalhoz.

Basszus! Szerelmi csalódás. Oda a korai zárásnak! – gondoltam magamban keserűen, és mogorva arccal indultam kiszolgálni.

– Dupla Whisky-t! – adta ki az utasítást egyszerűen.

Már fordultam is meg.

– Bunkó – suttogtam magam elé. –  Minél hamarabb leissza magát, annál hamarabb szabadulok. A duplánál egy kicsivel többet töltöttem. Egy hajtásra lehúzta.

– Még egyet! – harsogta.

Magamban mosolyogva töltöttem. Lehet, hogy mégis hamarabb végzek.

Mikor kivittem a másodikat, lassan rám emelte tekintetét. Nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Gyönyörű, tiszta tekintettel nézett rám, amelyből olyan mély bánat sugárzott, amit még nem láttam soha. Pedig aztán nálam mindenféle ember megfordult, és mindenféle történetet végighallgattam már.

Ez nem szerelmi bánat, döbbentem rá.

– Igyon maga is egyet – szólt keserű hangon. – Meghívom.

Magam sem tudom, miért fogadtam el a meghívását, sosem szoktam ilyet tenni. Kitöltöttem a whiskyt, és letelepedtem mellé. Kíváncsi lettem erre az emberre.

Lassan kezdett bele mondókájába. Bámulta a poharát, gépies mozdulatokkal forgatta ujjai között. Már nem itt volt. A távoli múltból szólt a hangja.

– Apám üzletember volt. Céget alapított, és felfuttatta. Nem ismert kegyelmet, ha üzletről volt szó. És máskor sem. Kemény ember volt. Én csodáltam, de féltem is tőle. Soha nem ölelt meg, viszont megtanított mindenre. Én vettem át a cégét, miután szívinfarktusban meghalt egy viharos este otthon, a konyhában.

Keserűen elmosolyodott.

– És a céget megdupláztam. A bevételt háromszorosára növeltem – felnevetett. – Nagyon jól kitanított apám.

Ivott egy kortyot az italából, majd hosszú csend következett. Én is kortyoltam. Láttam, hogy vívódik.

– Karácsonykor mindig nálunk volt a mama – folytatta rekedt hangon. – Messze, egy vidéki kis faluban lakott, év közben sosem volt időnk leutazni hozzá. De karácsonykor mindig nálunk töltött néhány napot. Törékeny öregasszony volt. Alacsony, és a háta hajlott, amitől még kisebbnek tűnt, apám hóna aljáig sem ért. Arcán százezernyi ránc, és a ráncok közt megbújt meleg, barna tekintete és apró, mosolygós szája. Mindig kendőt viselt. Barnát vagy feketét – hangosan felkacagott. – Úristen! Azt sem tudom, milyen volt a haja. Sose láttam. De hosszú, ősznek képzelem. Amit befonva kontyozott a kendője alá.

Kiitta a maradék italát.

– Kérem! Hozna még egyet? És magának is töltsön.

Miközben a pult mögött az poharakkal bajlódtam, figyeltem őt. Fogalmam sem volt, mi lesz a vége, de hirtelen nagyon közel éreztem magam ehhez az emberhez. Visszafelé menet kiakasztottam a „Zárva” táblát az ajtóra.

Letettem az italokat. Összerezzent. Úgy nézett rám, mint aki azt sem tudja hol van, és én ki vagyok. Pár pillanat múlva szomorúan elmosolyodott.

– Elnézést! Elbambultam.

Az ital mellé kitettem egy zacskó ropit is. De ezt már nem is látta. Tekintete ismét a múltba révedt.

– Esténként letérdelt az ágyam mellé. Mesélt. Mesélt mindenféléről: Tündérországról, Pán Péterről, Mátyás királyról, apám gyerekkoráról. Egyszer halkan suttogta nekem:

– Gyere… gyere ide mellém. Térdelj le ide.

És megtanított imádkozni.

Vele olyan egyszerűen ment minden. Hinni tudtam mindenben.

Kortyolt egy nagyot a whiskyből.

Másnap reggel hallottam, hogy apa kiabál vele.

– Ilyen szart ne taníts neki! zengett a hangja. – Mert semmit sem ér. És nem az imától lesz valaki sikeres és boldog. Isten csak tutyimutyikat nevel az emberből.

Ő csak ült vele szemben, csendesen sírdogált, tördelte ujjait. Akkor nagyon megsajnáltam a mamát. És sírtam. Szembeszálltam volna apával, hogy ne bántsa őt, de nem mertem. Bementem a szobámba, és hosszasan tépelődtem. Aztán fogtam egy papírt, és lerajzoltam a mamát.

Egy régi, gyűrött, megsárgult papírlapot vett elő. Kihajtogatta. Egy megfakult gyerekrajz volt, amin egy nagy, kendős arc volt látható, a maga egyszerű, suta módján ábrázolva.

– Ma hoztam le a padlásról. A régi iskolatáskámban volt – mondta, és szeretettel végigsimított a sárgás papíron.

De azután is imádkoztunk sokat. Csak vigyáztunk, hogy apa meg ne lássa.

– Tudod… – mesélte egyszer, fátyolos tekintettel – van ott fent, valahol egy ország. Ahol mindenki boldog, és senki sem sír. És ott laknak azok, akik itt a Földön már meghaltak – megsimogatta a fejem. – Én is oda költözik egyszer, és onnan vigyázok majd rád.

Én, akkor azt mondtam, hogy majd az apukám elvisz repülővel, és meglátogatom.

Másnap a mama meghalt.

Lehúzta az italát. Már szólnia sem kellett, egy egész üveggel hoztam az asztalhoz.

– Apa nagyon sokszor vitt magával az üzleti útjaira. Sokat repültem. És mindig kerestem a felhők között a mama jóságos, kendős arcát. Sosem láttam.

Töltött a whiskyből. Nekem is, bár még volt a poharamban.

– Maga hisz a Mennyországban? – kérdezte hirtelen.

– A magam módján, azt hiszem – dadogtam. Meglepett a kérdésével.

– Én nem. Azután már nem. De ma történt valami.

Ismét lehajtotta az italát, és automatikusan töltött egy újat. Hosszú percekig nem szólalt meg.

– Ma dél körül értem haza. Rövid napom volt – folytatta végül elcsigázottan. – Rövid, ámde annál sikeresebb. Kinyírtam egy konkurens céget. Olyan befektetőt rántottam ki a seggük alól, akik nélkül évekig nem lehetnek versenytársak. Mikor hazaértem, pezsgőt bontottam, és koccintottam a feleségemmel a sikerre. Igazán remek karácsonyi ajándéknak éreztem. Az asszony mosolyogva a nappaliba mutatott. A kisfiam aludt a padlón. Elaludt játék közben. Öt éves. Körülötte zsírkréták és papírlapok. A feje alatt pedig egy rajz. Azon feküdt, mintha párna volna.

Egy összehajtogatott papírlapot vett elő a zsebéből. Kihajtotta. Fekete zsírkrétával egy kendős arcot ábrázolt egyszerű, suta vonalakkal. Az előző rajz ikertestvére. Kivert a hideg veríték.

– Ez… hihetetlen… – nyögtem.

– Minden régi emlék a fejembe villant – kiáltotta úgy, hogy összerezzentem. – Az összes beszélgetés, érzések, de még a szagok is. Minden.

– Utána kimentem a temetőbe – folytatta csendesen. – Letéptem a sírra futott indákat. Évek óta nem járt arra senki. Térdeltem a sárban, és azt éreztem, mennyire hiányzik a mama. Szégyelltem magam. Mert elfelejtettem. A sírra hajtottam fejemet. Éreztem, hogy ott van velem. Nem, nem a föld alatt. Hanem valahonnan fentről, egy láthatatlan országból jött vissza hozzám.

A könnyeit már nem bírta visszatartani. Az asztalra borulva zokogott.

A whisky elfogyott. Mikor felállt, már jóval zárás után voltam. Letett az asztalra egy húszezrest.

– Köszönöm az italt! És azt is, hogy meghallgatott.

Én zavartan mosolyogtam.

– Van családja, gyereke? – kérdezte, vizenyős tekintetét rám emelve.

– Két fiam van – mondtam csendesen.

Bólogatott.

– Az szép. Szeresse őket. Én most hazamegyek, és letérdelek a fiam ágya mellé. És mesélek neki valamit. Még sohasem meséltem neki semmit. Talán arról, hogy van ott fenn egy ország, ami bárkit átölel. És abban az országban lakik egy kendős, ráncos öregasszony, aki az ő dédimamája. És, ha még ébren lesz, megtanítom imádkozni.

Kun Gergely

Kedves Olvasók!

A mai nappal útnak indítom eme blogomat. Kívánok neki sok szerencsét, és hosszú utazást! Remélem, az üzenet, mit elküldtem vele, elér azokhoz, akikhez el kell, hogy érjen! És bízom benne: ők elég sokan lesznek!

A Facebook-os írói oldalamon (www.facebook.com/kungergelyiro/) inkább rövidebb írásokat fogok közzétenni (írói gyakorlatom volt egy alkalommal, hogy olyan novellákat kellett írni, amik pontosan 50 szóból állnak. Annyira megtetszett, hogy ott ilyeneket fogok nektek írni.). Valamint tájékoztatlak benneteket a terveimről, ötleteimről, híreimről. 

Itt jöhetnek a komolyabb munkák, írások. Többféle stílusban olvashattok tőlem hosszabb, rövidebb novellákat, amikről aztán lehet beszélgetni, vitatkozni itt, vagy a Facebook-on.

Az első hamarosan érkezik. És igazán izgalmas lesz! Állandó rovatom első alkotását olvashatjátok holnap. A rovat a Dalból novella címet kapta.

Mint sokunknak, nekem is meghatározó pont az életünkben a zene. Sokféle stílus sok előadóját szeretem, hallgatom. Arra gondoltam, hogy fogok egy dalt, és a dalszöveget alapul véve megnovellásítom. 

Mindannyiunknak mást üzenhet egy zeneszám. Én, a zenét hallgatva, elképzelem a történetet, átszövöm a bennem keletkezett érzelemszálakkal, és létrehozok valamit. Nagyon kíváncsi leszek, hogy ti hogy gondolkodtok az adott dalról. Hosszú beszélgetésekre számítok.

Hogy melyik lesz az első dal, legyen meglepetés. De biztosan sokan szeretitek. Holnap érkezik!

Addig is szép napokat kívánok mindenkinek! Szeressétek egymást!

Kun Gergő